Az egyik kerületi lakos, az Időkép munkatársa elképesztő felvételeket küld lakása közeléből kollégáinak, ugyanitt Varga Sándor meteorológus cikkének címe: „50 mm csapadék, diónyi jég zúdult Kispestre”. A csatornahálózat nem képes elnyelni ezt a mennyiségű vizet, ahol vannak árkok (a fenének temették be a legtöbbet anno…) áll a víz, sőt maga az árok is sok helyütt víz alá került. Kicsit olyan ez az egész, mint majdnem napra pontosan (!) ugyanekkor 2015-ben. Remélhetőleg annyi kár nem lett, mint hat évvel ezelőtt, mégsem ülhetünk tétlenül. Többek között az akkori kár indukálta, hogy klímastratégiája legyen ennek a kerületnek, nyilvánvalóvá vált, a bőrén érezte a legtöbb kerületi lakos, hogy baj van, ez tényleg nem a megszokott nyári menetrend, nyári zápor: kezelhetetlen felhőszakadás, villámárvíz érkezett, amit borzasztó kánikula előzött meg, ill. követett.
Ma már klímaakcióterv is van. De még mindig nem látjuk, hogy a gyakorlatban hogyan és mikortól fogja kezelni a kerület ezeket a helyzeteket, miként készül fel a későbbi hasonlókra. Vagy egyeztetnek esetleg kerületvezetőink a Fővárossal és a többi kerülettel? Hiszen összefüggő rendszereink (pld. csatorna) vannak, és bizonyára sem a villámárvizek, sem az egyre hosszabb kánikulai, esőmentes időszakokban fellépő szárazság, majd a vízhiány és vízkorlátozás nem maradnak a kerület(ek) határain belül – közös fellépés kell.
Ne feledjük, a vízhiány és nyomában a vízkorlátozás nem valami tőlünk távoli, amolyan hortobágyi, kunsági sztori, idén már-már a szomszédunkban kopogtatott. Egyszerűen tudomásul kell vennünk, hogy a vízhasználati szokásaink elavultak. Mint ahogyan azzal is csupán elringatjuk magunkat, hogy Magyarország vízben bővelkedő ország, minden oké, pedig nem: lásd itt, ha érdekel a téma.
Végül álljon alább egyik olvasónk személyes beszámolója a július 9-i égi csatáról:
„Wekerlére hazaérkezni a bringáinkon egyértelműen megnyugtató volt. Kispest kertvárosi részén élünk, szerencsére alig szenvedtünk kárt, de később többek elmesélték nekünk, hogy faágak törtek le náluk, és estek rá a háztetőkre. Sokaknak nem volt könnyű ez a viharos nap. A vihar idején a soroksári Duna-parton, egy étteremben vacsoráztunk, végignézhettük (szerencsére zárt helyen), hogy golflabda-nagyságú jégdarabok vernek szét mindent a szabadban. Mindeközben egy zongorista játszott vidám zenét, sok vendég kétségbeesetten videózta a jégverést, egy nő tenyerét a fülére tapasztva sírt, szülők megszeppent gyerekeiket ölelték. A jégeső szétverte a közelben parkoló bringák lámpáit, váltókat, verte a parti fák, bokrok lombját, törte a virágok szárát. (A kacsák talán örültek, mert plusz ennivalóra lelhettek eső után, a hattyúk persze a szokásos felsőbbrendűséggel meredtek ránk a parközeli részekről, majd továbbúsztak.)
Miután elcsendesedett az idő, elindultunk hazafelé, útközben csak bámultunk-bámultunk. Például elment mellettünk egy autó, aminek a hátsó szélvédője teljesen betört, de sok parkoló kocsit is láttunk pókhálósra tört szélvédővel. Szomorú volt látni egy kisebb csoportot az út szélén, még közel a soroksári Duna-part egyik mellékutcában: esküvőre indultak éppen, kiöltözve, ünnepélyesen, és nem elég, hogy bőrig áztak, de az autóik legalább félméteres vízben álltak – lassan »leesett« nekik, hogy aznap talán már sehová nem mennek…
Házityúkjaink csendben ültek amikor este hazatértünk és rájuk néztünk, csak kicsi mozgás, halk hangok jöttek felőlük, szinte ezzel tudatták velünk, hogy nekik sem volt stresszmentes a viharos délután. Aztán másnap reggel mintha mi sem történt volna. Megúsztuk, megyünk tovább, pedig szerintem szomorúság, kis szorongás velünk maradt a vihar után.”
ps. Amikor ezeket a sorokat írom (július 11. vasárnap, délután), ismét szakad az eső, és éjjelre újabb csapadékzóna érkezését jelzik a meteorológusok… (Molnár Szilvia)
fotók: Kiss András
Galéria
